A minap egy rövid videón felhúztam magam, ahol az illető a gyereknevelésről beszélt, hogy a mai fiatal nemzedék egy részéből kis szörnyeteget nevelnek a szüleik. Főként az bánt, hogy számtalan esetben hallom a 40-50-es korosztályt a 20-as generációt szidalmazni…
Nem szeretem az általánosítást, ezért kezdtem a pszichológiát is tanulni, hogy egy-két elavult dolgot megcáfoljak, amivel valószínűleg én is kivívom sokak nem tetszését.
Úgy gondolom, hogy nagyon káros hatása van annak, hogy ugyanazokat a sablonokat húzgáljuk emberekre, generációkra stb. Minden ember egyedi! Az illetékes a videóban szintén tipizált. Azt elfogadom, hogy az ő nézőpontjából így látja a mai fiatal korosztályt, de szerencsére nekem vannak más tapasztalataim is. Csak remélem, hogy a videó készítőjének van saját gyereke és nem anélkül igyekszik gyereknevelési tanácsokat osztogatni. Én egyáltalán nem látom szörnyeknek, semmirekellőknek vagy életképtelennek a mai fiatalokat, mint sokan manapság. Gondoljunk azért abba is bele, ha ez így van, valóban mi szülők, felnőttek is sok mindenről tehetünk. DE! Mi lenne, ha nem csak a rosszat akarnánk meglátni bennük, mint minden másban? Miért nem a jóra fókuszálunk és azt igyekszünk meglátni, illetve, hogy az általunk vélt másságukban milyen nagyszerű tulajdonságot fedezhetünk fel? A mi generációnk miért nem képes megérteni, hogy az, ami korábban működött, ma nem fog? Miért hasonlítjuk őket magunkhoz? Ők sem teszik. Miért nem vagyunk képesek olykor odafigyelően és érdeklődve fordulni feléjük és valódi kíváncsisággal kérdezni és meghallgatni őket? Vagy olykor megdicsérni? Mert, ha ők olyanok, ahogy általánosságban beállítják őket, akkor a mi generációnk meg a begyöpösödött, borúlátó, ítélkező és megkeseredett generáció. Valljuk be, velünk sem könnyű jót tenni! Szóval a hiba máshol van, de nem is nevezném hibának. Nézőpontváltásra lenne szükség, na meg persze gyakorolni is, hogy ahelyett, hogy a nagy megmondók legyünk feléjük, máshogy álljunk hozzájuk! Ezért biztosan sokan megköveznek, de lázadok és igenis kiállok értük, mert nem tudok többé elmenni amellett, hogy csak a fiatal generációt húzzuk le folyamatosan és őket állítjuk be rossznak. Ezek után mit is várunk tőlük? Vagy azt gondoljuk, hogy ez az ellenséges energia nem megy át? Mi 40-50-esek valóban olyan tökéletesek és feddhetetlenek vagyunk? Korántsem! Hú lennének még további vérlázító meglátásaim, de nem szeretném tovább borzolni a kedélyeket. Szimplán némi elfogadást, kevesebb elvárást és összehasonlítást szeretnék elérni. Kezdjük el máshogy nézni őket és nézzük mélyen önmagunkba is az örökös ítélkezések és elégedetlenségek helyett! Ideje lecsendesedni és meghallani a lényeget! Vajon ezek nélkül is tudunk mit kezdeni magunkkal? Miről akartuk ezzel valójában elterelni a figyelmet? Miért hisszük azt, hogy nélkülözhetetlennek kell lennünk minden áron? Mit akarunk elérni a mártírkodással? Mitől félünk? Talán mi érezzük magunkat kevésnek hozzájuk képest? Érdemes fontolóra venni és őszintének lenni magunkhoz is. Mi lenne, ha azt választanánk, hogy a megengedés teréből és energiájával közeledünk feléjük? Vajon ez mit teremtene?